Kiszely István: A boza

A magyarság "bornagyhatalom" létét nem igen vonják kétségbe. Azt viszont kevesen tudják, hogy amikor a bajorok az októberi Bier-Festen már egy kissé delíriumos állapotban, felszabadultan egymást lökdösve éneklik az "einz-zwei Psufát', és õseik a Kr. utáni elsõ századokban még Bardowick környékén bolyongtak, a mi eleink már mintegy 1700 éve sört ittak. Európa, amely az eurázsiai kontinens délnyugati egyötöde, mindig el volt telve a nagy görög és a nagy római kultúrával, de kevés emberben tudatosították, hogy az Urálon és a Kaukázuson túl jó néhány ezer évvel az európaiak elõtt korábbi, õsibb és nagyobb kultúrák léteztek.
Azt sem tudatosítják, hogy él Európa közepén egy nép - a magyar -, amely ebbõl a nagy belsõ-ázsiai kultúrából szakadt ki, meg tudta tartani élettani tulajdonságait, kultúráját és nyelvét. Idegen indoeurópai környezetben 1100 év alatt harmincszorosára sokasodott, egyedülálló etnikai bravúrt hajtva végre.
Ahogy a világ a kommunikáció fejlõdése következtében egyre inkább kinyílik, leomlanak a történelmi toposzok és érthetõvé válik a népek eredete, vándorlása, kialakulása. és kultúrája. A magyarság idegenként jött be Európába, és a mai napig az maradt. Saját nyelvünk, saját kultúránk és élettani tulajdonságaink más volt bejövetelünkkor, mint a már szétesett Európáé. Olyan kultúrából - törzsszövetségbõl - szakadtunk ki, amelynek tagjai között õsi, magaskultúrák népei is éltek. Amint kitágul a világ elõttünk, ráébredünk arra, hogy szinte egyetlen kultúrnövény géncentruma sincsen Európában és haszonállatainkat is azokon a helyeken háziasították, ahol bölcsõnk ringott. Ez magyarázza mezõgazdálkodásunk és ételkultúránk másságát.
Belsõ-Ázsia népeinek elsõ szeszes itala a mézzel készült "méhsör" volt, amit az õsi Mezopotámiában Kr. elõtt 4000 körül már nagy szakértelemmel, többféle módon és nagy menynyiségben készítettek. Errõl a Gilgames-eposzban ezt olvassuk: "Ankidu, egyél kenyeret az élet kellékét, és igyál sört az ország szokása szerint." A sör hiteles készítési módját és összetevõit Mezopotámiából és Egyiptomból egyaránt ismerjük. Ezt a szokást a kései sumer lakosság vitte be Belsõ-Ázsiába, abba a hsziungnú törzsszövetségbe, amelynek eleink is tagjai voltak. A törzsszövetség söritaláról a bort és rizspálinkát készítõ kínaiak császári évkönyveikben részletes leírást adtak, felsorolva a sörkészítés lépéseit: a malátakészítést, a cefrézést, a sörlékészítést, a hûtést, az erjesztést és a pincekezelést.
A sör Európában a korai történelmi idõkben nem számított jelentõs italnak. Halvány értesüléseink vannak a kelták, a drnidák "keletrõl" beszerzett sörszerû varázsitaláról, de az elsõ biztosan sörnek nevezhetõ italról csak a Kr. elõtti XII. századból, Spanyolországból van tudomásunk. Ennek az italnak a fogyasztási szokását jóval késõbb a germánok vették át, és azt elõbb "peornak", majd "piernek", végül Biernek nevezték. Hogy õseink körében milyen fontos szerepet játszott a sörivás, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legkorábbi hun szavak között megtaláljuk a "medosz" (a méhsör) és a "kamon" (kölessör) nevet; e két sörfajtát a Kr. után 361-ben a Kárpát-medencébe költözött hunok is magukkal hozták, hiszen a vadméz és az ártereken termesztett köles minden mennyiségben rendelkezésükre állt. A "mézser" írott nevével már 1067-ben, majd 1091-ben a pannonhalmi bencés apátság komlóskertjével kapcsolatban is találkozunk. Gyöngy úrasszony 1152-ben végrendeletében azt kéri, hogy halála után "seres tor tartassék'; és az 1235-ös források Márcadófalvát mint "az udvar mézborral való ellátóját" írja le. A kölessört a honfoglalás korában - mint minden török nép - "bozának", az Árpádok korában pedig "venyeréknek" nevezték.
Õseink sörét hiteles sumer, egyiptomi és kínai források alapján 2002-ben a kalocsai Vargacz Endre sörfõzõ rekonstruálta, és az õsi mézsört Sicamber néven (Sicambria volt a Kárpát-medencei hunok fõvárosa) 2004-ben jegyezték be a világon; még abban az évben megkapta a Kisüzemi Sörfõzdék Egyesülete által rendezett nemzetközi sörverseny aranydiplomáját. A háromezer éves méhsörünk a XXI. század legjobb söre lett!
A piacra került sör hamarosan olyan népszerûvé vált, hogy fõzését õsi recept szerint most már a Pilisben is elkezdték. Terveik szerint három változata kerül majd forgalomba: az egyik eredeti nevén, eredeti recept alapján vadmézbõl készül, és a neve a hunok mézsörének neve "medosz" lesz. Jelenleg a vadmézet Erdélybõl szerzik be. A másik változata vadméz helyett a híres magyar akácmézzel készül; ez a "Sicamber", a harmadik változat az õsi kölessörünk a boza, a hunok kölessör nevét, a "kanvont" kapja. A Kárpát-medence adottságai egyedülállóan kedveznek a sörgyártáshoz, hiszen a legszükségesebb, a sajátos minõségû víz, a magyar köles, a magyar akácméz és az erdélyi vadméz csak a Kárpát-medencében áll rendelkezésünkre.

Wass Albert: A patkányok lázadása

Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott.
Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken.
Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelõkön,
és uralkodott az erdõn is,
amelyik a domb mögött kezdõdött és felnyúlt egészen a hegyekig.

A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember,
aki a házban élt, és eltette télire.
Összegyûjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy.
A szántóföldekrõl begyûjtötte a gabonát, a rétekrõl a szénát és az erdõbõl a tüzelõfát.
És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerûbb volt.
Tél kezdetén beterelte állatait a legelõrõl,
meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk.

Így élt az ember.
Még tudni kell azt is,
hogy a ház kéményén tavasztól õszig gólyák álldogáltak,
s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt.
Tudni kell,
hogy tavasszal rügyezõ nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.
A háznak nagy vaskos falai voltak,
s az ember évente egyszer fehérre meszelte õket, kivéve ott, ahol a vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott,
s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig.
Egy borús õszi napon, mikor az esõ zsinóron lógott az égbõl,
valahonnan két kis ázott patkány érkezett.
Messzirõl jöttek, fáztak, éhesek voltak.
Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtõztek a pincében.
Ennivalót bõven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek.
Télen már fiaik voltak s tavaszra megint.
A fiatal patkányok, akik ott nõttek fel, már otthonuknak érezték a házat,
és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.

Az ember eleinte meg sem látta õket.
Késõbb észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törõdött vele.
Volt elég. Jutott belõle annak, aki éhes.
Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt.
- Milyen apró, és milyen félénk. - gondolta - Éljen hát õ is, ha akar.

És telt az idõ, és a patkányok szaporodtak.

Elõször feltúrták a pincét.
Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé,
keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak.
Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az elsõ patkánylyukat meglátta.
És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást.
Másnap reggelre újra ott volt.
Az ember háromszor egymás után tömte be,
és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint.
Akkor az ember legyintett,
és azt gondolta: - Õk is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen.
És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat.

A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább,
és szaporodtak a lyukak a ház falában is.
Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson,
sõt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót.

Egyszer aztán, amikor az ünneplõ csizmáját kezdték rágni,
az ember megharagudott, és odasújtott botjával.
Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt.

Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok és azonnal kihirdették,
hogy az ember ellenség, aki nem hagyja õket élni,
szabadságukat korlátozza, jogaikat mellõzi, gyilkos, gonosz és önzõ.
- Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a fõpatkány egy zsírosbödön tetejérõl - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat.

És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen.

Az ember minderrõl nem tudott semmit.
Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplõ csizmát magának,
és nem törõdött a patkányokkal tovább.
Pedig akkor már rengeteg sokan voltak.
Megették a pincében az összes veteményt,
a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot,
sõt már a szalonnát is rágni kezdték,
pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amibõl még a kutyájának sem ad.

Az ember, mikor ezt észrevette,
fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára.

Ebbõl lett csak az igazán nagy felháborodás a patkányok között.
- Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkõzhetnek hozzá.
- Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tûrjük tovább!

És föllázadtak.
- Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké,
csak megtûrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!

S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre,
összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték,
s aztán büszkén kihirdették a kertnek, fáknak, az állatoknak és a madaraknak
- még a virágoknak is -
hogy a ház nem ember-ország többé, hanem patkány-ország, jog és törvény szerint.

S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra.

Mindent felfaltak, ami ehetõ volt,
és mindent megrágtak, ami nem volt ehetõ, de szemük elé került.
Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás.
Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok,
a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bûz váltotta föl.
A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki.
A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt.
A gabona aratatlan maradt, kimosta az esõ, kicsépelte a szél.

És eljött a tél,
és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehetõ volt,
megrágtak mindent, ami rágható volt.
A falak tele voltak lyukakkal,
a tetõrõl lehullott a cserép,
ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak.

És akkor éhezni kezdtek,
mert nem volt egy szem gabona több,
és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél,
a megrongált tetõn behullott a hó,
és nem tudtak segíteni magukon.

Elõször veszekedni kezdtek,
marták és ölték egymást,
rágták és ették egymást,
de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint,
rendbe hozta a tetõt,
kitakarította a házat,
a falakat megigazította, kimeszelte,
a földet felszántotta, vetett és ültetett,
s mire megjött a nyár,
újra virágillat és madárdal vette körül a házat.

Õszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás,
és mire megjött a tél,
olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.

Azonban elrejtõzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben.
És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek
hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.

Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!