Petõfi Sándor: A Magyarok Istene

Félre, kislelkûek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövõ felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erõs istenség
Õrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midõn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühhel: õ védelmeze.

Az idõk, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De õ szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen által a nap képe,
Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt.

Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, amidõn már elértük a révet,
Az utósó habok eltemessenek?

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk õtet,
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem ûzhet
Ily gunyos játékot gyermekeivel!

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte õ;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert... jutalma lesz majd a jövõ.

Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsõség
És boldogság lészen a te életed...
Véget ér már a hétköznapi veszõdség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!

Pest, 1848. április